- Hiányzik Pyarron?
- Néha. Van hogy jobban.
A padlástér deszkái között térdelő páros a repedéseken fürkészte az alattuk vigadozó tömeget. Keveset mozdultak, olykor a lány biztatón felmosolygott a másikra, ahogyan megosztoztak a kis kémlelőnyílások valamelyikén. Hüvelyben pihenő kardját lassú mozdulattal támasztotta a ferde tetőcserepekhez majd hanyatt feküdt.
- Nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet.
- Hát, ha úgy veszed nem sokkal különb más városoknál. – a lány elharapta az ajkát – a díszlet ugyan új, de a tanítások és története ősi múltra tekint vissza. Bár nem hiszem, hogy a Sólyomistennő szolgái sokra tartanák az egeket ostromló templomok látványát.
- Azt talán nem, de a szépséget minden formájában képesek vagyunk értékelni.
- Mégis többet hallottam tőled, hogy az utunkba kerülő lányokat méltatod, mint a hűvös építészeti remekeket.
- Nem szívesen erősítek semmilyen szabályt.
- Csendet! Megérkeztek!

*

Az ajtó kitárult és ketten léptek be rajta. Minden szem – legyen az rejtőző vagy életunt – feléjük fordult, ahogy a két hófehér hajú lény végigvonult a termen. A hátsó asztaloknál néhány harcos önkéntelenül felállt, hogy a páros lány tagját jobban szemügyre vehessék. Az egy mosollyal zsibbasztotta le a tagjaikat és visszaültek. Az igric a színpadon lába mellé engedett lanttal tátott szájat mikor a vigyorgó fiú felkapta azt és leülve a húrok közé csapott.
A lépcsőről rohanó léptek zaja beleveszett a kobzos zenéjébe, a helyükről felállni készülők tagjaiból kifutott a vér. A konyha felül tigrisugrással érkező kardos nő csak arasszal vétett a lány arcát, de máris a bordáit kereső hegyes tőrrel kellett szembenézni. Alig talált egyensúlyt az alattomos szúrások elől.
A mennyezet felől hasadó deszkák hangja hallatszott és fűrészpor szitált. A dalnok ki nem esve a ritmusból feltekintett a hasadékban feltűnő alakokra. Kaján mosolyra húzta a száját és a közeli asztalok felett lobogó fáklyák fénye eltompult egy szívdobbanásnyi időre.
- Fókuszált fény! – kiáltott társára Arel szimbólumát viselő pap és nagyot taszított azon. A levegőben hirtelen fellobbanó fénysugár a vágott lyukon keresztül a tető cserepén át a szférák magasáig csapott, ameddig zabolátlan energiáik engedték. A pap hátra, a lány előre zuhant az ivó felé.
A viszályban összefonódó páros kettőse vad táncban vert le két asztalt és mikor így is kevésnek bizonyult a hely, a sóbálvánnyá merevedett vendégek asztalaira ugorva folytatták. A sötét copfok csak úgy csapkodtak a fejvadászlány feje körül minden mozdulatra, de a hóhajú lány könnyedén úszni látszott a viharos csapások súlya alatt.
Végül egy hevesebb támadás elől könnyedén ellépve kimozdította súlypontjából a támadóját, aki két szék közé a földre zuhant és onnan előregördült. Ekkor vette csak észre, hogy a dal véget ért és a dalnok egy kisebb zsákkal az ajtóban társát hívogatja:
- Nővérkém! Gyere már! – mire az huncut csókot dobott legyőzött ellenfele felé és az asztalokon keresztül az ajtó felé lobogott. A becsukódó ajtóba két hajítóbárd és három slan csillag csapódott, de már csak a göcsörtös deszkában tehetett komolyabb kárt.
- Kik voltak ezek? – tápászkodott fel a lány a földről a lyuk alól, miközben a pap éppen lelebegett – Tudtam, hogy nem hétköznapi kalandozók, de erről nem volt szó külön.
- Ez nem változtat semmin sem – morogta maga elé az idősebb lány miközben fegyvereit feszegette ki az ajtó fájából – csak nehezebb lesz élve elkapni őket.
- Hol van a lantom? – kérdezte a vendégek közül elsőnek éledő bárd.

*

- Mennyi?
- A hangszer nélkül csak tizenöt ezüstpénz és fele annyi arany.
- A hangszer nélkül?
- Hamis volt és inkább a kútba dobtam kifelé menet.
- Akkor megértem – mondta a lány a felettük lassan suhanó csillagokat nézve.
- Nővérem?
- Igen?
- Milyen lesz nekünk Erionban? – szemeiben őszinte kíváncsiságot látott a nővér.
- Az csak attól függ mit hozunk ki belőle – mosolya egy pillanatra lehervadt – és hogy hogy jövünk majd ki a kalandozókkal – egy ideig komoran hallgatott majd a szekér aljába kuporodva aludni tért. Öccse nem sokkal utána követte példáját.

*

A másnap reggel szótlanul érte az üldözőket is. Igaz, néhánya a fogadóból is csatlakoztak hozzájuk, de a pap bizalmatlan volt velük. Volt amelyik túlteljesítette a pénzért bármire hajlandó szerencsekatonák küllemére vonatkozó előítéleteket, de nem osztotta meg kétségeit társaival.
A copfos lány mereven maga elé nézve várta, hogy a gyülevész had összeálljon az istállóból kisorjozó lovakkal. Az oldala erősen sajgott, de a vértje, amit reggel öltött csak fel, egyenesen tartotta. Lelki szemei előtt az este pillanatai peregtek le újra és újra. Egész éjjel ezen meditált és tudta, hogyha újra alkalom nyílik rá nem ő marad alul kettőjük közül.
A társaság fiatal hölgytagja ekkor nyitotta ki az emeleti zsalukat ébredése után. Tettetett ijedelemmel vette tudomásul, hogy szinte már csak rá vár mindenki. A szobába visszapillantva a szerteszét heverő eszközök és tárgyak maguktól ugrottak a levegőbe és pakolták be magukat szép rendbe egy nagyobb utazó ládába. Ártatlan mosollyal fordult ismét a lentiek felé és elnézést kérően integetett, hogy siet.
Az egyik lovát vezető alak gépies mozdulatokkal a ház felé fordult és csak akkor döbbent rá mit tesz, amikor már felpakolta a kisasszony ládáját az előállt kocsik egyikére és az hálásan megköszönte azt. Zavarában megdörzsölte halántékát és morgott valami olyasfélét, hogy milyen szívesen, de nem volt benne teljesen biztos, hogy őszintén így is kellett volna gondolnia ezt.